Állítsátok meg a világot - KI AKAROK SZÁLLNI!
Talán csak egy napra, egy hónapra, egy évre.
Semmiképp egy életre, 
De adj kérlek egy kis időt!
Levegőt!
Színeket!
Én-időt!

Hajnalig fent lenni, délig aludni,
Színeket hallgatni és zenéket játszani,
Cicabundára feküdni, dorombolást érezni és virágos réten méhecskéket számolni.

Kérlek adj időt, hogy újra igazán önmagam lehessek!
Hagy legyek önző! Hagy legyek mohó! Hagy legyek felelőtlen! Add meg nekem a teljes függetlenség illúzióját! Hagy legyek spicces, ittas, félrészeg.
Engedd, hogy ismeretlen férfiak hívjanak meg egy sörre, hogy elmondhassák, milyen lenyűgözőnek tartanak, amíg megpróbálnak bejutni a bugyimba.
Add meg a lehetőséget, hogy eljátszam, hogy eljátszok a gondolattal - aztán nemet mondok nekik.

Szabadságra akarok menni!
Nem pedig üres tekintettel, álom nélkül az ágyban feküdni és rég el nem hullajtott könnyekkel nehezíteni a párnát.
Egy élet felelősségével a vállamon eljátszom, hogy tudom, mit csinálok.
Eljátszom, hogy nem szakad meg a szívem, mikor sír.
Eljátszom, hogy képes vagyok hosszútávon, alvás nélkül, értelemmel működni.
Eljátszom, hogy minden rendben van, miközben sokszor meghasonlok magamban.

Vagy ha nem is tudok szabadságra menni... legalább hagyjatok aludni egy kicsit.

mikor valahová el akartál jutni, csak elkalandozott a figyelmed - vagy talán éppen az, hogy túlságosan is odafigyeltél-, és egyszerre csak ott állsz a tömeg közepén. 

És nem tudod, mit keresel itt.
Egyszerűen gecire nem érted, mit keresel itt, ahol most vagy.

Állsz ott, szinte elveszve: mindenkinek van útja, célja, terve, hite.
Vannak emlékek és érzések, tudod, hogy A-ból B jött, aztán C következett.
Megvannak a lépések.

De a jelenben... nem tudod, hogy mit keresel itt. Mintha kiestél volna a valóságodból és belecsöppentél volna egy párhuzamos valóságba. 
Tudod, mik voltak.
Tudod, mik vannak.
Képes vagy funkcionálni, önmagadat és a családodat ellátni.

De nem érzed, hogy ez a TE helyed.
Annak kellene lennie, mert valóban az. 
De nem érzed.

Végeredményben nem tudod, mitől félsz jobban: hogy igazad lesz, és nem neked való ez az egész - és ennek nem te iszod meg a levét; vagy mindenki másnak (szerelmednek, barátoknak) van igaza, és neked való ez az egész.
Csak még te sem tudtál róla.

Az oké.
De mikor kellene ezt megfejteni?

mintha még az időjárás is el akarna tántorítani attól, amit tenni tervezek - már ha persze, minden úgy megy, ahogy elterveztem. Délelőtt a hó, most az eső… abszolút nem segít az amúgy is rommá frusztrált lelki világomon.
Bár a tartásomon nem látszik, de piszkosul vívódtam, hogy megtegyem-e. Még az sem biztos, hogy bejön a számításom… még az is lehet, hogy egyszerűen csak kinevet / megaláz / elfordul.

És mégis itt ülök a metrón, tisztán, illatosan, frissen borotváltan, teli vággyal vegyes tiltott izgulással. Ott lesz-e egyáltalán? Megismer-e? Hogy fog reagálni? Mit fog szólni? Egyáltalán meg tudom-e tenni? Mi lesz, ha lebukom? 
Számba veszem, mit veszíthetek, ha lebukom: szerelmet, életet, nyugalmat, biztonságot, egy hőst, akire felnézhetek. Egy férfit, aki a tenyerén hordoz és minden alkalommal úgy néz rám, ahogy minden férfinak kellene élete párjára.
A Blaha Lujza tér következik, én pedig leszállok és átszállok a villamosra. Legalább ez a kurva eső átváltott már szitálásra. Amúgy is, az ideg megbasz, hogy szétesik a hajam - mióta kiderült, hogy göndörödik, igyekszem minél többször így hordani. Bár ma este vacilláltam, hogy beszárítsam-e tüchtigre, ahogy Ő szereti, de végül úgy döntöttem, elsősorban önmagamnak akarok tetszeni.
Megérkezünk a Corvinhoz, leszállok, sodor magával a tömeg. Ha nem lenne bennem 2 feles, még lelkifurdalásom is lenne, így csak ideges vagyok és izgatott. Tervezgetem az első mosolyomat, és a szövegemet, de még nincs meg a befutó.
Faszom, csak kellett volna még egy feles!
Inkább veszek be két tiktakkot, hátha elnyomja a lehelletemben a cefreszagot.

Megállok a bolt előtt, megnézem az időt: 6:50. Jó. 7kor zárnak, van rá esély, hogy rajtunk kívül már nem lesz bent senki.
Elbaszott módon toporgok az ajtó előtt, aztán nagy levegőt veszek és benyitok.

Sosem jártam még itt, egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy mi a faszt keresek itt, aztán meglátom Őt.
Nagyon régen láttam utoljára, hagyok időt a testemnek és a lelkemnek, hogy kellően beigya a látványt: még mindig nem sikerült visszafogynia a legelső találkozásunkkori súlyára, de már karakteresebb, mint mikor legutóbb találkoztunk. A haját felül még mindig szemeteszsák-copfban hordja, alul pedig továbbra is borotválja, de hálisten még mindig nincsen arctetkója. A kedvenc kék kockás ingem van rajta farmerrel, ami gusztán kiemeli a seggét, és azzal a cipővel, amit együtt választottunk még annó.
Nagy lendülettel megfordul, belém ütközik a tekintete, és látom, ahogy kell neki 2-3 másodperc, hogy felfogja a látványomat.
-Szia - köszönök neki mosolyogva.
-Szia - köszön vissza, és már le is rendezte magában a szituációt. Rám mosolyog, ahogy csak ő tud, én pedig érzem, hogy nedves lesz a bugyim. Óvatosan beleharapok a számba, és figyelem, ahogy a szemével követi a mozdulatot.
-Egy játékot keresek, gondoltam, hátha tudnál segíteni. Gondolom, jobban értesz az ilyenekhez, mint én… - miközben beszélek, lopva körül nézek, hogy biztosan egyedül vagyunk-e, majd szétnyitom a kabátomat: a fekete vansem van rajtam, egy új, térdig érő bőrszoknyával, necc harisnyával, és a bőrhatású push up bodymmal. Hogy őszinte legyek, úgy nézek ki, mint akire nagyon, nagyon ráfér egy alapos kefélés.
És úgy is érzem magam.
Ő is tudja, én is tudom.
-Itt nagyon sok játék van, pontosan milyet keresel? - a tekintete vadul simogatja a testemet, sosem látott még hasonló szettben, és láthatóan hatással van rá. 
Pontosan, ahogy terveztem.
Míg a válaszomat várja, kényelmesen megkerüli a pultot, és nekidől. Látványosan megigazítja a nadrágja korcát, hogy a tekintetemet a farkára irányítsa, én pedig már nem ideges vagyok, hanem baszottul beindult.
-Olyasmit keresek, ami bővelkedik akcióban és teljesen magával ragad az élmény. Kissé állatias, de nem olyan gyors jatékmenetű, hogy ne lehessen alaposan kiélvezni. 
Igazából fogalmam sincs miről magyarázok, és ahogy elneveti magát látom, hogy ő sem tudja követni az utalásaimat. Hirtelen előre nyúl, a szoknyámnál fogva magával ránt, és lecsap a számra. 

A Föld egy pillanatra megáll a forgással, én pedig semmi mást nem érzek, csak a nyelvét a számban, a piercingjét, ahogy a nyelvemet masszírozza, miközben egyik kezével a hajamba tép, a másikkal pedig a szoknyám alá nyúlva először a combomat, majd a body alsó részébe benyúlva a puncimat simogatja.
Felnyögök és elgyengül a lábam, de olyan erősen tartja a hajamat, hogy fáj, ha veszítek a tartásomból. Harapja a számat, a nyakamat, a vállamat. Én is tudom, és ő is tudja, hogy ennek nyoma fog maradni. Direkt csinálta, ahogy korábban is. 
Szájával leér a felpolcolt mellemhez és ahogy az egyik halomba beleharap, visszaránt magához, el a gondolataimtól, és egyre jobban próbálok törleszkedni hozzá. Nem hagyja, pedig ő is zihál.
Elnéz a fejem mellett, az ajtó irányába, nagyjából két centire van a számtól a szája:
-Most bezárom az ajtót. Mire visszaérek, ne legyen rajtad szoknya.

Szinte lángolok a kabátban és legalább kétszer akad bele a kezem a zipzárba, mire sikerül lerángatnom magamról a szoknyát, nem vagyok biztos benne, hogy nem téptem-e el a zipzárt, de az biztos, hogy legalább kétszer ráléptem a földön.
Kurva öntelten és elégedetten mér végig. A body punci részénél húz magához, szétpattintja a patentokat és kéjesen végigsimítja a fenekemet mindkét kezével. Egy kicsit elidőzik a necc harisnyás domborulataimon, majd a lábam közé nyúl és egy mozdulattal lyukat csinál a megfelelő helyen.
Felnyögök.
Magához ránt, de nem engedi, hogy hozzá érjek, ehelyett elkezd simogatni, én pedig már ennyitől is az orgazmus szélére kerülök.
-Nem, nem - mondja, majd egy határozott mozdulattal megfogja a nyakamat és keményen belenyal a számba, ahogy belém csusszan az egyik ujja. A nyelvével követi az ujja mozgását, kemény, rövid mozdulatok, én pedig többször is a szájába nyögök.
-Úgy látom, nem vagy rendesen megdugva - mondja a számtól elszakadva - ezért vagy itt? Hiányzott a faszom? Hm? Még mindig te vagy az én is kurvám, igen? Ezért jöttél? Szeretnéd, ha megbasználak? - Átnyúl a pulton és a pult alatt lekapcsolja a villanyt. Ránk zuhan a félhomály, és egy pillanatra örülök neki, hogy a bolt ajtaja le van fóliázva a kíváncsi szemek elől - Fordulj! - utasít, és én nem ellenkezek. Végre lekerül a kabátom, ráhasaltat a pultra és keményen belém vágja a farkát.
Úristen.
Olyan mélyről nyögök fel, hogy már el is felejtettem, tudok ilyet is.
Igen.
Még.
Kicsit berogyasztom a térdem, hogy kényelmesebben passzoljunk, ő pedig a két vállamra támaszkodva erőteljes mozgásba kezd, a könnyem összekeni a pultot. Mindent érzek egyszerre. Elkezdek remegni, de nem engedi. Kiveszi a farkát, és keményen rácsap a seggemre a kezével. Rongybabaként megforgat és maga elé ránt, térdre.
Reszketve fújom ki a levegőt az arcomra meredő farkára és felkuncogok, amikor azt mondja: - Nyald meg.
Beletép a hajamba, és érzem a hangján a büszkeséget, mikor megismétli: - Nyald meg! Ezért jöttél, nem? Egy jó baszásért.
Már a mondat felénél a számban, mélyen a torkomban van, és ő belenyög a mondatba. Úgy csinálom, ahogy szereti: a tövétől a hegyéig többször is végignyalom, aztán mélyre veszem és nem felejtem ki a golyóit sem. 
Alapvetően nem vagyok oda a szopásért, de baszottul begerjeszt, ha élvezi a másik. Ráadásként belemarkolhatok a seggébe, amit Ő nem feltétlenül engedne, de ilyenkor eltekint ettől. Gyorsítok a tempón, egyre közelebb kerül a végéhez, régi ismerősként ismerem fel a jeleket. De ő még nem végzett: kirántja magát a számból, ellök háttal a kabátomon és felnyársal a farkával. Összehajtogatja a testemet, felhajtogatja a térdeimet, közben valahogy a csiklómat is simogatja - mintha sosem felejtette volna el, mit hol hogyan élvezek. 
-Ezt szereted ugye? Ha keményen meg vagy baszva! Mondd ki! Baszol mással? Más farka kell? Mondd, hogy csak az enyém kell! - Minden mondatnál lök egyet, én pedig teljesen más dimenzióban járok már. Mélyről kezdek remegni és ő átveszi a remegésem ütemét. Kiveszi a farkát, engem pedig elönt a hiányérzet. A könnyeim már nem is feltétlen örömkönnyek.
-Kell a faszom? - kérdezi, miközben simogatja magát. Nagyon szép farka van, már ha mondhatok ilyet. - Szeretnéd visszakapni? - kérdezi, és érzem, hogy a puncimhoz érinti, de nem teszi be. Megemelem a csípőm, kicsit beljebb csusszan, de elemeli magát. 
Felnevet. Tudja, hogy most megfogott. Rám hajol, megcsókol. Bassza isten, de hiányzott már a csókja! A bennem élő kis fangirl, újból felvisít. Elkapom az inge nyakánál és magamhoz húzom. Átveszem a kezdeményezést, bebarangolom a száját, az ajkait, végre beletúrok a hajába és kiengedem azt a kurva copfot. Hajolnék rá a nyakára, de természetesen nem engedi, hogy megharapjam. 
Nyilván.
-Kell a faszod - mondom a szájába, és rámarkolok a kérdéses testrészre, kicsit rá is szorítok, hogy érezze a bennem feszülő vágyat - Azt akarom, hogy keményen megbassz vele, és beteríts magaddal mellemen.
-Te kis kurva - nevet. Tudom, hogy erre várt, erre gerjed. - Szeretnéd mi? Szeretnéd, ha összekennélek a gecimmel? - kérdezi, de végre visszateszi a farkát, és újból elkezd mozogni, közben a csiklómat simogatni, egyre mélyebben, egyre keményebben, gyorsabban. Újból felvesszük egymás remegését, kurva közel vagyok, de már tudom, hogy nem fogok átlendülni A ponton. Ez most egy másféle orgazmust, másféle extázist okoz. Neki persze nincs ezzel gondja, ahogy beszéltük és ahogy szoktuk: kikapja a farkát, felém térdel és összeken magával. A mellem, a bodym, az arcom, a hajam. Utóbbiakról ugyan nem volt szó, de ismerem már, nem vagyok meglepődve.

Szédülök.

Pihegek, hangom nincs, be vagyok rekedve. Ha valaki azt mondja, hogy konkrét orgazmus nélkül nincs értelme a szexnek, megbaszhatja magát. Mert ez baszott jó volt. Jóllakott kiscica módjára nyújtózom egyet, ő pedig hozzám vág egy tizes zsepit. Na igen, sosem volt az a romantikus típus.
-Van valakim - mondja. Ja igen, Doctor Roda rendel. Vissza a megszokotthoz: szex és terápia. Mondjuk a terápia részét szívesen kihagynám.
-Nekem is - válaszolom, amivel meglepem.
-Ugyan az?
-Igen.
-Neked? 
-Igen.
-Mit gondol, hol vagy?
-A38, koncert.
Elvigyorodik, ahogy a tekintete a nyakamra és a mellemre esik.
-Mosdó? 
-Pult mögött balra iroda, onnan egyből jobbra.

Remek. Tényleg látszanak a harapásai nyomai. Mit mondok otthon? Elvileg koncerten vagyok, rám estek, megharaptak? Nevetséges… 
Megrázom a fejem, valahogy kimosakszom és rendbe szedem magam. Harisnyám romokban, de nem veszem le, kabát alatt úgysem látszik. Visszapatentozom a seggemre a bodyt. Ránézek az órára, 9 múlt.
Nice.
Visszamegyek az üzletbe, a kezembe nyomja a szoknyámat: - Ha nem én vagyok itt, a kollégával is megdugatod magad? -kedves. 
-Ismerhetnél ennyire, hogy tudd, nem mindenkinek fekszem be - vetem oda foghegyről, amig felhúzom a szoknyát.
-Van csajom. 
-Igen, mondtad.
-Már keressük az albérletet, neki is van macskája. Mostanában van köztünk egy kis konfliktus, hogy hogy oldjuk meg, hogy a macska ne menjen a szobrok közelébe. Nemrég vettem egy 70 centiset. Tudod, annak a párja, amit még a múltkor meséltem.
Aha, nem, fogalmam sincs. De azért bólogatok és figyelem közben: hallgatom a hangját, nézem a szemeit, a kezeit… kibaszott szexi még mindig. Istenem, mennyire szerettem volna anno, ha ez köztünk működik!
-Ő is idősebb nálam, több diplomás - magyaráz még mindig - Nem értem, mit esznek rajtam, de ha egyszer neki a csepeli tróger paraszt kell - tárja szét a kezeit. Csörög a mobilja, látom az óráján. Nekem nem mond semmit a név, de ő elhallgat, kinyomja. Nyilván ő hívja. Aha, szóval így hívják... nem mintha nem tudnám Fb-ről, de oké. Elcsendesedünk.
-Te jól vagy? - kérdezi, és nem tudom eldönteni, hogy tényleg érdekli-e.
-Igen, jól vagyok - mosolyodom el, és tényleg így gondolom. Minden rendben, minden tökéletes: jó egészség, jó munka, szerelem, boldogság.
-Látlak még? Kurva nagy mázlid volt a mával, mert a korona óta heti 2 nap otthonról vagyok, és most már mennek is a koncertek, úgyhogy legtöbbször próbán vagyok. Írtam új számokat, lassan jön a lemez is. Megyünk többfelé Európába koncertezni, legutóbb is kimentünk a szlovák kutyákhoz, ilyen utolsó pillanatos bulira.
Bólogatok, mert nem tudom, mit mondjak:
-Örülök, hogy jól megy nektek. - mondom kissé sután. 
-Hogy legyen eztán? Valahogy össze tudok hozni heti egy talit, ha itt laksz még Csepelen.
-Elköltöztem.
-Akkor nem tudom. Időnként bejöhetsz a boltba, de ritkán vagyok egyedül. Max a próbateremben talizunk.
Én sem tudom. Megpróbáltam megcsókolni, de nem hagyja. Hát igen… jó-jó, de azért hiányzik az én férfim. 
Meg a baszós szex.
-Írok majd - hagytam függőben a választ és felvettem a kabátomat. 
-Jó volt - mondta még.
-Igen. Baszottul az volt - csuktam be magam után az ajtót.

örülnöm kellene a sikereiknek, szomorkodnom a bánatukon, támogatni, szeretni őket... Tulajdonképpen egy kezemen meg tudom számolni, hány barátom van, akiket mostanában tényleg támogatok, és nem csak tettetem.

El lehet fáradni a barátokban?
Mindegyik elveszi egy kis részedet, aztán, mintha befőttesüvegben eltenné a polcra, elvárja, hogy úgy viselkedj, mint akkor, mikor befőtté tett.
Mint mikor szar volt a munkahelyed és csak fikáztad az egészet: fizetést, kollégákat, főnökséget, feladatokat, fizetést.
Mint mikor depressziós voltál és szuicid gondolataid voltak, és egyszerűen kellett egy biztos kéz a fennmaradáshoz.
Mint mikor megelégedtél az egyszerű és/vagy egyéjszakás faszikkal, mert egyrészt ezt már ismerted, másrészt pedig ez egyszerű, harmadrészt legalább sztori volt belőle, negyedrészt pedig nem is voltál egészen biztos benne, hogy te ennél többet érdemelsz.
(Néha még most sem vagy.)
Mint mikor azt mondogattad, hogy te nem vagy az a családos, léckerítéses, gyereket-nevelő anyuka típus.
Mint mikor egyik napról a másikra, egyik hétről a másikra, egyik hónapról a másikra éltél...
...mint mikor meggyőződésed volt, hogy ha nem talál meg a boldogság, akkor 35 éves korodra megtalálod magadnak a véget. Mert megnyugtatott a tudat, hogy VAN vége, és TE irányítasz.

És most itt vagy, a küszöbén annak, amit ha nem is mindig akartál, de azért néha elgondoltad, milyen lenne... Aztán valahogy mégis mindig úgy érzed, hogy nem tudod ezt a sokmindent megosztani másokkal - mert nem értenék meg.
Nem az van, hogy értelemszegények, vagy buták, rosszindulatúak.
Dehogy.
Csak egyszerűen annyira más élethelyzetben vannak jelenleg, hogy valahogy nem...fair...elmondani, hol tartasz jelenleg az életedben, főleg érzelmileg és lelkileg, mert esetleg dicsekvésnek tűnhet a szemükben. 
Miért említenéd hogy egyre közelebb érzed a leendő házasság dátumát, hogy gondolkodsz a gyerekről (TE! GYEREKRŐL!), hogy gondolkodsz a házról és a léckerítésről, hogy amúgy elég fasza munkahelyed lett végül, és nem csak év végi bónuszt kaptál, de valószínűleg évindítót is fogsz kapni?

Most jó.

És rossz is, mert valahogy nem találom azt a közeget, akivel ezt meg tudom osztani. 
VELE persze meg tudom osztani, igényli is, szeretné is tudni/hallani/érezni az értéseimet, gondolataimat - de bármennyire is oda vagyok érte, ez valahogy nem elégít ki...nem minden tekintetben. 
Nem találom a helyemet már hónapok óta - mióta megtaláltam a helyemet, MELLETTE. 
Van ennek valami értelme?

Persze, ott van a kinezes csaj, de egyrészt neki fizetek azért, hogy meghallgasson; másrészt pedig valahogy mindig elterelődik a szó valami más felé...a más is érdekel, és befolyással van rám, de nem az a fő csapás.

Vagy egyszerűen az is lehet, hogy ők próbálkoznak szegények, de nem hagyom magam támogatni...
...mert mit is teszünk mi, az esetek nagy többségében? Kiiíjuk egymásnak a bánatunkat, frusztrációnkat, fájdalmunkat, elkeseredettségünket... pontosan tudjuk, milyenek a szar dolgok az életben, és annak feldolgozásában tudunk segíteni. De amúgy tudunk a jó dolgokéban is? Hogy adsz reményt és biztatást valamihez, ami amúgy valószínűleg jó dolog, csak gecire be vagyok szarva. 

Az eszemmel tudom: be vagyok szarva. 
A szívemmel is tudom, hogy be vagyok szarva. 
Mert ez a nehezebb út.
Vagy a normális út? 
A hétköznapi?
Az emberi?
A bátor?
Ha ez a bátor út, akkor egy gyáva fasz vagyok, amiért be vagyok szarva?
Mindig is ezt akartam.
Ha visszakeresed, akkor az (újra)találkozásunk előtt néhány nappal akadtam ki, hogy egy ilyen kapcsolatot akarok, mint ami most van. 
Azt mondja, megijeszti, amerre tartunk - de közben várja is. Engem jelenleg csak gecire megijeszt. A pánikot már megtanultam kezelni. Van, hogy túlnő rajtam, de már nem feltétlenül temet maga alá.
Jó lenne egy olyan valakinek a kezét megfogni, aki már átment mindezen - sajnos azonban hiába van egy nővérem, annyira mélyre ásta magát a saját szarában, hogy meg sem próbál kimászni belőle, inkább áttolja a negatív érzéseit másra.
Jelen esetben, rám.
Ahelyett, hogy támogatna, inkább csak sérteget a feltételezéseivel és a saját "befőttjéhez" hasonlítgat - de bassza meg, azért az a befőtt nagyjából 15 éves! Ennyire elképzelhetetlen, hogy változom 15 év alatt?!
Ha más család: Husi öcsém nincs egy hónapja, hogy megnősült, mégis többet beszélgetek a feleségével, mint vele. Mert tudod, ő olyan nem beszédes típus...
Az ikeröcséim pedig... az egyik vidékre költözik menekülés gyanánt, a másik pedig benne marad egy sehova sem tartó kapcsolatban. Ráadásul a napokban rájöttem, hogy sosem leszek a kis privát klubjuk része, hiába is szerettem volna a részese lenni a kapcsolatuknak.
Úgy érzem, akárhányszor nyújtanám a kezemet a vérszerinti családom felé, mindig arcon csap a valóság - aztán napokig nyalogathatom a sebeimet, hogy majd később eljátsszam, hogy annyira nem is vagyok megbántódva.

De. Gecire meg vagyok bántva.

Úgy látszik, tényleg magamnak kell családot alapítanom, ha meg akarom kapni azt a törődést, amit egy családnak illene adnia. Mert kurva gyökértelen ez így, és mindig is az volt.

Egy apokrif buddhista történet szerint a démonok fejedelme, Mara, a nagy kísértő, még azután is többször meglátogatta a Buddhát, miután az elérte a megvilágosodást.

Bepróbálkozott, hátha.

A Buddha pedig nem hajtotta el az anyjába. "Látlak, Mara," szólította meg. És behívta teázni, úgy kezelve, mint megbecsült vendéget. Buddha a találkozó során mindvégig szabad és kedves maradt.   

Amikor megszállnak minket a negatív érzések, szorongások, szégyen, gyász - akkor az első ösztönös reakciónk az, hogy elfojtjuk őket. Ez egy genetikailag belénk kódolt túlélőösztön - ami azonban, ha nem kontrolláljuk megfelelően, akkor hosszú távon önpusztításhoz vezet.  

A tagadás, az elfojtás helyett sokkal többet segít, ha tudatossá tesszük és nyugtázzuk a jelenlétét ("Látlak, Mara!") anélkül, hogy elmerülnénk benne, vagy elkezdenénk mardosni saját magunkat különféle ítéletekkel.

Felcímkézzük: "igen, most szorongok."   Nem baj, ha nem értjük, hogy honnan jön az érzés: nem kell kényszeresen elemeznünk magunkat. Nem kell mindenáron, azonnal "megoldani" a helyzetet, nem kell erőltetni a "pozitív gondolkodást".

Néha a megoldáshoz vezető első lépés, hogy elfogadjuk a rossz érzések létezését, és nem söpörjük őket a szőnyeg alá. Ahol aztán több kárt okozhatnak. 

Szeretettel, érdeklődéssel fordulunk saját magunkhoz, mint ahogy egy kedves baráthoz fordulnánk: "kérsz teát?" Hagyunk magunknak időt, hogy megéljük a rossz érzést. És a tudatos jelenlét arkhimédészi pontjából kifordíthatjuk a helyéből a világunkat.

//Drogriporter//

"Ha nehezedre esik másoktól támogatást elfogadni, az egy traumaválasz.

A ′′nincs szükségem senkire, megcsinálom magam" egy túlélési taktika. Szükséged volt rá, hogy megvédd a szíved a bántalmazástól, a hanyagságtól, az árulástól és a csalódástól azok részéről, akik nem tudtak vagy nem akartak melletted lenni.

A szülőtől, aki hiányzott és elhagyott téged, vagy a szülőtől, aki sosem volt otthon a három munkahelye mellett, hogy tápláljon és törődjön veled.

A szeretőktől, akik szexuális intimitást ajánlottak, de soha nem ajánlottak olyan biztonságos menedéket, amely megtisztelte a szíved.

A barátoktól és családtól, akik mindig többet vettek el, mint amennyit valaha adtak.

Az összes olyan helyzettől, amikor valaki azt mondta neked, hogy ′′együtt vagyunk′′, majd elhagyott és te össze kellett, hogy szedegesd az apróra hullott darabjaidat.

A sok hazugságtól és az összes árulástól. Útközben tanultad meg, hogy egyszerűen nem igazán bízhatsz az emberekben... Vagy hogy bízhatsz az emberekben, de csak bizonyos pontig...

Megtanultad: ha nem hozom magam olyan helyzetbe, hogy valakire támaszkodom, akkor nem kell csalódni, ha nem jön el értem, vagy amikor megbánt, mert végül mindig megbánt, nem igaz?

Lehet, hogy szándékosan tanították ezt a védelmi stratégiát generációk bántalmazott ősei, akik előtted kerültek ilyen helyzetekbe. A szélsőséges függetlenség egy megelőző lépés  a szívfájdalom ellen.

Tehát senkiben sem bízol. És nem bízol magadban sem, hogy jól tudsz embereket választani.

De akárhogy is öltözteted fel és büszkén mutatod be, hogy úgy tűnjön, ez a függetlenség az, amit mindig is akartál; valójában ott van a sebesült, sebezhető, sebhelyes, összetört szíved egy védőfal mögött. 

Áthatolhatatlan. Semmi sem jut be. Semmi sérülés nem jut be. De a szerelem sem jut be.  Az erődök és a páncélok a csatában lévőknek valók, vagy akik szerint csaták közelegnek. 

Ez egy trauma válasz. 

A jó hír az, hogy a trauma, amit tudomásul vesznek olyan trauma, ami "gyógyítható".

Megérdemled, hogy támogatva légy.

Méltó vagy a valódi partnerségre.

Méltó vagy a szeretetre.

Méltó vagy arra, hogy valaki azt mondja: ′′ Nyugodj meg.. Veled vagyok." És tényleg teljesíti ezt az ígéretet.

Méltó vagy arra, hogy megkapd.

Méltó vagy.

Nem kell kiérdemelned.

Nem kell bizonyítanod.

Nem kell alkudnod érte.

Nem kell könyörögnöd érte.

Méltó vagy.

ÉRDEMES.

Egyszerűen azért, mert létezel." 

amikor álmodban meg akar csókolni a faszi, akiért egy időben kurvára oda-meg-vissza voltál, és meg is teszi: megcsókol, de valami nem az igazi, mert nem olyan, amilyenre emlékeztél. Aztán észreveszed, hogy hiányzik a felső fogsora, és kivehető fogsora van, ami ott van a kezében, amit a hátad mögött rejteget.

Egyrészt ugye instant fúj.

Másrészt rájössz, hogy amúgy ez mennyire "szép", és valóban mennyire jellemző rá: sokkal nagyobb kutyának adta/adja el magát, mint amekkorát tud harapni (és én aztán pontosan tudom, mekkorát tud harapni).

Szóval az egész úgy kezdődött, hogy hamarabb eljöttem a melóból pénteken. Kocsiba ültem, elindultam, aztán realizáltam, hogy valaki egy cetlit tett a bal ablaktörlő lapát alá, a szélvédőmre. Nézegettem egy ideig, és szidtam magamat, hogy nem vettem észre hamarabb, de végül elengedtem a dolgot, mert menet közben úgysem tudom kivenni, a kilátást nem zavarja, megállni meg nem fogok ilyen miatt.

Majd leveszem otthon.

Aztán szép kényelmesen megérkeztem az Allee elé, és azon folóztam, merre akarok hazamenni, mert gondolom mindenhol áll Budapest: lényegét tekintve mindegy, hogy a Hungárián vagy a körúton állok a dugóban - de eleve a belső sávban jöttem, és nem akartam küzdeni a sávváltással, úgyhogy akkor Petőfi híd és körút, maradtam a sávomban.

Aztán egyszerre valami lökés, meg durva fémes csikorgás, meg szag... Igazából nem is tudom visszaidézni, lesatuztam, vészvillogó. Mellettem egy fekete kocsiból kurvaanyázik egy korombeli bige, mögöttem mindenki áll, én meg egyszerűen nem tudom, mi történt, csak hogy baleseteztem a kurva céges kocsival, és bazdmeg nem csináltam semmit. Nem tudom lekapcsolni a rádiót, és bénázok az ablakkal is, nem tudom lehúzni, csak sokadjára. Kikanyarodnék jobbra, de be van csukva a tükröm, és büdös van, és forgalom van, mindenki engem kerülget. Nyilván lefulladtam, másodjára tudtam elindulni, és kikapcsolni a rádiót, mert elsőre a klímát nyomtam ki.

Egymás mellett van.

Aztán valamelyik autó elenged, felhajtok a járdára, kipattanok a kocsiból, lekapom a napszemüvegemet és valahova bebaszom a kocsiba.

Remegek. Odaszaladok a csajhoz, folyamatosan kérdezgetem, hogy jól van-e? Mi történ? Nem is láttam a kurva kocsiját, mert a saját sávomra figyeltem, nem azt néztem, mit csinál a másik.

Nem válaszol, engem szid, nagyjából a negyedik kérdésemmel tudtam túlkiabálni, hogy de amúgy jól vagy? Igen, persze. Akkor leszarom a kocsikat. És igy néz. 

Majd megint nekiáll engem szidni, harmadjára válaszol egy igent, hogy lefényképezhetem a kocsiját - a bal sárhányóján kicsit tompább a fényezés, a kerekén pedig fehér foltok.

Ennyi.

Remegő lábakkal megyek oda a sajátomhoz: a jobb kerekem előtt indul, és a hátsó ajtó közepéig tart, majdnem teljes kaszniszélességig a beleégett guminyom, valamint legalább három helyen be is van horpadva, visszapillantóm behajolva.

Összetörte a kibaszott céges autómat.

Remegek, ez meg kiabál, én próbálok nem sírni, mikor felhívom a flottás fiúk vezetőjét: na mi történt már megint? Nincs itt baj, hívjam a rendőröket, kolléga megfordul, idejön, megnézi. Nem vagyok egyedül, a cég velem van. Én voltam? Nem. Biztosan? Igen. Akkor nincs itt baj, nyugodjak meg.

Kellene, de nem tudok. Csaj felváltva szid engem, hogy mit kerestem a sávjába, hogy nem vettem észre egy kurva fekete autót, és beszél a férjével: neki erre nincs ideje, péntek van. Meg most amúgy mi legyen, van nálam betétlap, hamár összetörtem a kocsiját?!

...nem tudom, érzed-e, hogyha ráköpök a sárvédőjére és zsepivel elkenem, már nem is látszik a folt. Az enyém ehhez képest... De még le is szarom, majd kifizetem, csak a kaszni sérült. De OLYAN KURVÁRA MEGIJEDTEM! ANNYIRA, DE ANNYIRA! Ott remegtem a csaj mellett, ez meg csak kiabál...

Úgyhogy mivel egyikünk se tudta hirtelen a police számát, kigugliztam, aztán felhívtam a rendőrséget és bejelentettem a balesetet. Nem, nem sérült senki, félre álltunk, a forgalom jár, nem folyt olaj/benzin/vér/agyvelő, nem gyulladt tűz, csak éppen nem tudunk megegyezni. Oké, keresnek egy kamerát.

Csaj még mindig dühöng, kihajtja a tükrömet és nekiáll a haszontalan kis ujjaival a jobb ajtómról letörölgetni a gumit - kétszer szóltam rá, hogy értékelném, ha nem tenné. Elhessegetem, aztán visszahívott a rendőrség: minden rendben, van kamera: egy fekete meg egy fehér? Aha... típusok, rendszámok? Aha... Hát ez egy sima ráfutásos baleset, minden a legnagyobb rendben van, a fekete volt. Köszönöm! Csaj majdnem felrobban, mikor tolmácsolom neki, mit mond a hölgy. Elkéri a telefont és lebassza a hölgyet. Kiderül, hogy egy utcával feljebb is van egy baleset, ami egyértelmű a kamerán. Nálunk is van kamera, de pont nem látszódunk a villamos miatt, úgyhogy még mindig a kettőnk szava áll egymással szemben.

Valamikor időközben megérkezik a kollégám, neki is elmondjuk mi történt, megnézi mindkét kocsit, ő meg is tapogatja a suzukit, és elmondja, hogy hát annak tulajdonképpen semmi baja, ellenben az enyém kurva csúnya. Látja, hogy szétestem, vigasztal, nyugtatgat. Meghallgatja ő is a csajt, hogy engem szid, de valahogy sántít a sztorija, nem igazán hozható össze. De mikor erre a kolléga felhívja a figyelmét, ordít.

Úgyhogy ennyi: várunk. Én meg még mindig remegek. Elkezdjük kitölteni a betétlapot, de így, hogy nincs gazdája a balesetnek, nincs értelme befejezni, meg kell várni a rendőrséget.

Kolléga végül lelép, én meg ahelyett, hogy hallgatnám a szidalmakat, inkább felhívom az öreget és előadom neki a szitut, mi történt, mit látok az autókon. "Végre" a ritka alkalmak egyike, hogy hasznom van belőle, hisz kb 30 éve közlekedési rendőr és kb 15 éve osztályvezető alezredes. Apaként hagy maga után kívánnivalót, de rendőrként magyot megy. Elküldöm neki a képeket is, visszahív: a vonal végén még legalább két kollégájával azt nézik, hogy nem én voltam. Ne legyek ideges, aki egy kicsit is ért hozzá, az látja. Nincs más dolgom, mint jegyzőkönyvet iratni a kiérkező rendőrökkel és ezáltal bíróságra citálni a csajt, mert simán megnyerem, majd ő eljön, és megmagyarázza a bírónak, miért a csaj a ribanc...

Aztán a kiérkező rendőrök közlik, hogy több szemszögből sem egyszerű a helyzet: egyrészt, mert mindkettőnk szerint jól viselkedtünk, ami nem lehet, hisz összeértünk. Másrészt pedig semmit nem lehet megállapítani, mert eljöttünk a helyszínről - meg is kérdeztem tisztelettel, hogy ugye te sem gondolod komolyan, hogy a legnagyobb forgalomban majd ott maradok? Akkorát satuztam, azon csodálkoztam, hogy nem tolt meg senki, nem lett nagyobb baj. Minden tisztelettel, de szerintem nekem volt igazam. Úgyhogy ez nettó fasság, de oké, legközelebb bent hagyom a forgalomban.

Elhangzott a rendőröktől, hogy a csaj megfelelően közlekedett volna, tehát a jobbra tartás szerint, akkor én még ha rosszul is csinálom, akkor sem érünk össze - de ugye összeértünk, így nettó mindketten felelősök vagyunk. Mivel nem találtak ránk néző kamerát, és nem jutunk megegyezésre, így vagy készül jegyzökonyv, de akkor mindkettőnket megbüntetnek és még járhatunk bíróságra is hetekig - vaaaagy, lemondjuk az intézkedést és mindenki hazamegy és állja a saját költségét.

Egy gyors céges telefon után végül ez lett a megoldás. A rendőrök megállapították a forgalmat, amíg visszaálltunk a forgalomba, én meg próbáltam nem sírva fakadni hazafelé.

Mondtam már, mennyire gecire gyűlölök vezetni?! Na, ez az élmény nem segített rajta.

Otthon elmentem zuhanyozni, aztán két felessel megtoltam a délutánt, így mire Milu hazaért, már csak ideges voltam, nem zaklatott. Meg persze becsíptem a pálesztől.

Így esett, hogy azt találtam neki mondani: tudod szívem, hogy nem a balatoni nyaralóid miatt megyek hozzád.

-Ahh, hogy csinálod, hogy csak beszélgetek veled, megnyugszom? 

-Mi a baj?

-Baj nincs, csak magamnak generálom.

-Mesélj!

-Már beszélgettünk róla, csak tegnap konkrétan felmerült megint… az albérőim gyereket várnak, úgyhogy most előkerült köztünk a beszélgetés. Mármint veled beszélgettünk erről, Miluval most először.

-O baszki. Na és mi volt?

-Ő teljesen úgy van vele, hogy nem akarok, és ez szerinte fix. De mondtam neki, hogy miatta nagyon sokat gondolkodom rajta, mióta a faszkalap haverja felhozta a témát. (És hogy ugyanezzel a faszkalap haverral nem szívesen találkoznék a jövőben, mert kurvára felzaklat minden alkalommal, de ha mégis, valószínűleg helyre fogom tenni, ha kihúzza a gyufát.) Kérdezte, hogy mire jutottam, mondtam, hogy nem tudom. Mert nem is az a lényeg, hogy fizikailag vagy anyagilag ne tudnék mindent megadni neki, hanem hogy érzelmileg nem vagyok benne biztos. Most én tudom, milyen  érzelmileg korlátozott szülő (szülők) mellett felnőni, és nem akarnék sebeket okozni. Akaratlanul vagy akarva sem. Hát hallom anyám mondatait, mikor a cicákhoz beszélek. Vagy mi van, ha beteg lesz? Ápoltam anyámat éveken keresztül, nem biztos, hogy be tudnám áldozni magam egy beteg gyerek mellett. Hogy akkor fogadjunk örökbe, neki az is jó, és akkor biztosan egészséges. De gecire szorongok az egész miatt, még most is, pedig tegnap délután beszéltünk róla. Hogy mivan, ha megszületik a gyerek, és köztünk vége? Ott maradok a gyerekkel  De mi van, ha nem? Mi ban, ha nem lesz beteg? Ha nem fog a családja beleszólni, mert nem engedjük. Annyira mocskosul logikus, én meg nem tudom rendesen megmagyarázni, miért vagyok kibukva, mert észérvekkel verhetőek.

-Azért vagy kibukva, mert életedben először éled meg az igazi felnőtt szerelmet és a korábbi családbeli és kapcsolati szorongásaidat még nem tudtad elengedni. A gyerek téma meg azért zaklat fel, mert eddig sosem gondoltál arra, hogy saját gyereked legyen, mert azt gondolod,hogy nem lennél jó benne, közben meg felnevelted a saját öcsédet példásan, becsülettel, csak ezt nem veszed észre, mert nagyobb benned a szorongás. Kibaszott jó anyuka lennél. Annyi szaron mentél keresztül,hogy nem lenne olyan akadály a gyerekkel, amit ne tudnátok megoldani. De tök normális, hogy össze vagy zavarodva és ilyenek az érzéseid. Én is érzek ilyeneket. Bár nem tudom, hogy mennyire jó,ha azt mondom,hogy olyan normális vagy,mint én, ezt döntsd el te, hogy jó vagy nem. Ja és ez nem egy olyan dolog,amit észérvekkel kéne magyarázni.

-Bakker, megríkatsz melóban.

-Nem az volt a cél.

-Találtam egy kineziológust tőlünk nem messze, majd be szeretnék jelentkezni hozzá. Inkább ez, mint pszichológus, azokban nem bízok. Csak érjem el telefonon.

-Uuuu,arra kíváncsi leszek,hogy mit mond. Én félek elmenni. Na de látod? Ez is mennyire jó már,hogy felismered, hogy erre van szükséged. És a másik meg, amit próbálok szépen megfogalmazni, de nem megy és remélem, hogy nem foglak megbántani vele… Anyukád nem ismert téged.

-Nem ez a baj, hanem hogy szerintem nem is akart… (Nagyon bekattant nálam, hogy az albérlőm gyereket vár, mert ő is full ellene volt, erre paff. Most meg szét van esve, és meggondolatlan mondatok hagyják el a száját. Nekem fakad ki, mert tudja, hogy én se akarok, tehát nem ítélem el.)

-Anyukád ismert egy zaklatott tinédzsert, aki nem találta a helyét a világban, mert egy utálatos és álszent iskolai közegből hazament egy olyan élethelyzetbe, ami kurvára nem volt a korának megfelelő és még csak a lázadó korszakot sem tudta megélni, mert arra sem volt ideje. Ráadásul a betegségek mellékhatása, hogy az emberek azokkal lesznek gonoszak, akik a környezetükben vannak. Csak ezt tiniként megélni kurva mély sebeket tud ejteni. Csak ezt tiniként megélni kurva mély sebeket tud ejteni. Ami teljesen érthető. Normális,ha lassan megy. Csak ezt is meg kell beszélned magaddal.

-Öcsém is megélte, mégsem tűnik szétesettnek. De persze lehet, hogy máshogy dolgozza fel. Csak ilyenekről nem beszélünk... Lehet kellene, csak nincs meg a közös hang.

-Ő gyerek volt, te tini. Ráadásul a dolgok nagy részét te csináltad, ezzel is kímélve őt. 

-Nem is emlékszik anyura egészségesen. Meg mindig máshogy bánt vele, nagyon vigyázott rá.

 -Ezért okozott neked sebeket és nem neki.